|
Ezúttal Vida Péter lett az Év Bortermelője. Ebből az alkalomból kifolyólag felidézzük, hogy 2007-ben, hogyan mesélt újságírónknak – a VinCE Magazin elődjében – vágyairól, a borkészítésről és családjáról. Ezúton is gratulálunk!
Amiért élek –2007. július–augusztus Vida Péter havi több ezer kilométert képes utazni azért, hogy a szekszárdi borokat megismertesse a nagyvilággal. Kiskamaszként került a borvidékre, ami egy életre megbabonázta. Hirből sem ismertek sem a szőlőt, sem a bort Csornán, ahol születtem. Egy premontrei rendház botanikus kertjében éltünk, talán ott fertőződtem meg a természet szeretetével. Apám pénzügyőr, majd vállalatvezető, anyám pedig tanár volt.
A rendszer ellenségeivé lettünk, mert 1956-ban a családunk egyik tagja Hollandiába disszidált, így a szüleim többé nem kaphattak rendes állást. A család nagy része Szekszárdon élt és tanított, így odahívtak minket is. Egy barátom kivitt egy valódi bakművelésű kadarkaszőlőbe. Úgy álltak a hatalmas öreg tőkék, mintha gyertyatartók lennének. Öregembereket láttam bennük, akik mintha feltartott kézzel hívogattak volna. Aztán bevitt a présházba. Ott volt csántérfán három öthektós hordó, és én gyerekfejjel azt gondoltam: ezek nem komplettek, ennyi bort képtelenség meginni.
„Mit mutatok nektek?” – kérdezte az egyik középiskolai tanárom az első órán egy metszőollót tartva a kezében. „A metszőollót, tanár úr.” „Nem, ez itt a pince kulcsa a kezemben.” Azóta sem hallottam ennél nagyobb bölcsességet ebben a szakmában. A középiskolában mind ilyen tanáraim voltak, egy életre szóló üzenettel láttak el.
Minden utat meg kellett járni. Gyakornokként, majd pályakezdőként az Aranyfürt Szövetkezetbe kerültem. 15 évig növénytermesztési ágazatvezető, majd 10 évig a szövetkezet üzemgazdásza lettem. Végül 1995-ben döntöttem úgy, hogy önállósodnom kell. 3 gyerekes családapaként bizony eléggé remegtek a lábaim, de az utóbbi 12 évben többet értem el, mint azt megelőző huszonvalahányban összesen.
’90-ben jutottunk 10 hektár szőlőhöz. Abban az évben már palackoztunk, az elsők között az új szekszárdi borászatok sorában. A Kéhli vendéglő tulajdonosa jó barátom, oda szállítottunk, szerencsére hatalmas sikerrel, ami szintén nagy lökést adott a folytatáshoz. Abban az évben felújítottuk a présházat, 8 évvel később pedig felépítettük az új pincét, amelyben azóta is hatalmas fejlődési lehetőséget látok.
Törtenelmi jelentőségű dűlőkön termelünk. A Bakta-dűlőn van a feldolgozónk is, ide az elmúlt rendszerben bérházakat építettek, így én vagyok az utolsó mohikán, nekem van itt egyedül egyhektáros összefüggő ültetvényem. A másik, nagyobb terület a Baranya-völgyben van egy gyönyörű, déli fekvésű védett völgyben, szinte felülmúlhatatlan. A cabernet franc-om főként innen származik. A harmadik rész Hidaspetre, amely egy fantasztikus termőpotenciálú terület, de 25–30 éves tőkék vannak rajta, rengeteg hiánnyal, így egy jelentős újratelepítési program előtt állunk éppen.
Van még egy titkos vágyam, a Virághegy! Már a neve is csodálatos, de valamikor ezen a területen született meg egy olyan tájfajta, amelyet virághegyi kadarkának hívtak. Ez önmagában 7 hektár terület, amelyhez gyűjtöm a tőkét, hogy egyszer itt majd szőlőt tudjak telepíteni. Ha valaki látott már gyönyörűséges domboldalt, ami délre néz és kelet-nyugatra lehajlik a széle: fölkel a nap, végigmegy a szőlő előtt és lefekszik a másik szélén. Hát itt az ország borát szeretném előállítani.
Nem akarom a hétköznapok borát! Én kiemelkedő borokat szeretnék készíteni. A borkészítés olyan, mint a gyémántcsiszolás. Amikor én megmutatom valakinek a boromat és a palack közepére bökök, ott az áll, hogy Vida. Ezért a bornak olyannak kell lennie, mint a lelkemnek, legyen az éppen bármilyen állapotban.
Külonleges élőlény, mint az ember maga. Éppolyan rezdülései vannak: a kezdeti stádiumában egy rossz, rakoncátlan gyerek; aztán éppen úgy felnő, mint egy értő ember, aki befejezi a magasabb fokú tanulmányait és mindenre képes, ha kell; végül lassan elfárad, megöregszik és meg fog halni, ugyanúgy, mint bárki, aki erre a földre született. Igen, ilyen a bor.
Rengeteg fantasztikus helyre eljutottam a szekszárdi borokkal: Új-Zélandtól Japánig, majd Hongkongon át Finnországig – meglepődve, de nagy sikerrel fogadták őket. A közelmúltban Írországban, a magyar nagykövetségen tartottuk egy vacsorát, ahol a meghívott étteremvezetők és sommelier-k azt kérdezték: hol bujkáltatok ti eddig?! Nekem nem az elnyert nemzetközi díjak, hanem ez jelenti a valódi örömöt. Noha ebben az évben Bordeaux-ban egy aranyat és egy ezüstérmet sikerült begyűjteni.
A veszélyt nem abban látom, hogy egy borvidéken van tíz vagy húsz jó borász. Legyen ötszáz, de azt az egy rosszat kell kipöckölnünk, aki esetleg rossz hírét keltheti a szekszárdi boroknak.
Régen bedobtam volna a törölközőt a feleségem nélkül! Az anya tartja össze a legtöbb családi pincészetet. A három gyerekünk közül a legidősebb fiú közgazdász, az egyik lányunk joghallgató, a másik harmadikos gimnazista. Talán van némi esély rá, hogy előbb-utóbb a pincészetben is lesz kedvük dolgozni…
|
